Még a végén egyedül maradok

Egyre több zenész ismerősöm választja az ausztriai állások előnyeit az itthoni zenélés helyett. Bizonyos mértékben meg tudom érteni őket, de nagyon elszomorít, hogy mennyien hagyják itt ezt az országot.

Korántsem sem tartom annyira reménytelennek az itthoni zenészek életét. Ráadásul egyáltalán nem áll szándékomban itt hagyni ezt az országot. Túlságosan sok dolog köt ide ahhoz, hogy rá tudjam erre szánni magamat. Ami pedig a pénzkérdést illeti, eddig is megvoltam valahogy, ezután is megleszek. Azt pedig külön sajnálom, ami ennek a folyamatnak a közvetett eredménye. Mégpedig azt, hogy előbb-utóbb el fognak tűnni a jó és tapasztalt zenészek. A hangsúly pedig a tapasztalaton van. Mert jó zenészek egyre-másra kerülnek ki a különböző iskolákból, de sajnos ilyenkor még messze nem rendelkeznek akkora tapasztalattal, mint mondjuk egy öt-hat éve végzett zenész, aki túl van már több ezer fellépésen és biztos találkozott már olyan helyzetekkel a színpadon, amire akármennyi gyakorlás vagy akármennyi iskolában eltöltött év sem tudna felkészíteni. Szélsőséges esetben ilyenkor az egész darab és előadás kimenetele múlhat azon, hogy az illető zenész hogyan reagálja le az helyzetet.

Na, ehhez pedig igenis szükség van a tapasztalatra. Az énekeseknél sokkal inkább meglehet ezt figyelni. Még a vérpofikkal is előfordulhat, hogy a sor kellős középén egyszerűen „zárlatos” lesz az agya, és nem jut eszébe a szöveg. A gyakorlat ilyenkor rengeteget számít abban, hogy tudja-e folytatni a sort, vagy belebukik a szólójába.

Címke .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.